Számomra a stressz egy nagyon erős veszélyforrás, amit az IR miatt folyamatosan kontroll alatt kell tartanom. Sajnos meglátszik az eredményeimen, ha ezt elhanyagolom, hiába a szuper diéta, a rendszeres edzés. Próbálom komolyan venni, hisz ha a másik kettő megy, ennek is sikerülnie kell. Persze tudom, hogy nem lesz olyan az életben, mikor minden csudijó, de felismertem mi az, amin lehet változtatni, és azt gondolom nagyon sokat fejlődtem. Ez a bejegyzés most az elmúlt egy évet foglalja össze.

Örömterápia = tanulható boldogság

Mondhatnám mennyire pozitív ember vagyok, vagy hogy mennyire pozitív pillanatomban írom most ezeket a sorokat. Nem így van. Azonban a pozitív gondolkodás tanulható,  – ezt viszont már tapasztalatból mondom. Számos olyan dolog felett tudok ma már vállat vonni, ami régebben nem ment. Ezek apró, jelentéktelen valamik, amikről azelőtt azt hittem fontosak. Nem lettem leszarom típus, nem is várhatom el ezt magamtól, hisz az nem én lennék. Csupán ketté tudom választani mi fontos, és mi kevésbé.

Ebben óriási szerepe volt az örömterápiának, amiről első hallásra azt gondoltam csak valami ezoterikus humbuk (erre nem szoktam vevő lenni). Mégis megfogott, így egyre jobban beleástam magam. A képlet rém egyszerű, bárki könnyedén elsajátíthatja. Ha pár szóban szeretném összefoglalni, a lényege annyi, hogy sokszor elmegyünk apróságok mellett, ami bizony – ha lenne rá időnk és türelmünk észrevenni – sokkal boldogabbá tenné a mindennapjainkat. Ilyenek például: a virág illata, a kedvenc ételünk íze, egy régi nyaralás emléke, a hobbijaink, vagy csak egy kellemes zene. Nem használjuk ki eléggé érzékszerveinket, ami által magunknak tehetnénk jót. Ráadásul mi magyarok hajlamosak vagyunk az éremnek mindig a másik oldalát nézni. Ez bizony egy rossz beidegződés, ami negatív érzéseket von maga után. Gyógyulni pedig így nem lehet!

Mikor részt vettem az örömtréningen, az első feladat kapásból nem egy IR-eseknek való dolog volt, mégis iszonyatosan élveztem. Egyénileg ki kellett elemeznünk EGY SZEM mazsolát, cirka 15 perc alatt, utána pedig megosztani a tapasztalatainkat másokkal. Nos, én jó “beteg”ként megvétóztam a legvégét, ahol meg kellett volna enni, de ettől függetlenül tisztán el tudtam mesélni, milyen édes, ragacsos, enyhén csúszós, amikor az ember szétharapja. Szeretem a mazsolát. Még most is, hogy már nem ehetek. Ettől függetlenül a feladat minden percét élveztem, mert minden résztvevő más-más megállapítást tett róla. És azok, akik azelőtt nem szerették, úgy vélték, innentől meg fogják enni, hiszen ez egy pozitív élményű étel lett számukra.

Ha egy ekkorka élelmiszer ilyen hatással van ránk, akkor mi a helyzet a régi szép nyaralós emlékekkel, a finom illatokkal, a puha textíliákkal? Én például imádom a szülinapi torta elfújása után visszamaradó “illatot”. A mai napig, ha egy gyufát elfújnak, számomra az “szülinapi illat”. Kellemes emlékeket társítok hozzá.

 

A legtöbbet kihozni a “rosszból”

Amikor azt hallom, az inzulinrezisztencia átok…. igen. Én is felfoghatnám így. De ezzel nem segítek magamon, sőt, a stressz hátráltatja az állapotom javulását. Ha azonban megfordítom, és azt mondom, az inzulinrezisztencia egy esély, hogy egészségesebb legyek, akkor máris tettem egy lépést magamért. Lehet, hogy nem könnyű. Meg kell hozzá tanulni az alapszabályokat. Aztán betartani azokat. Ki kell tartani, és nem belekeverni magunkat abba a körbe, hogy nem ehetjük meg a kedvenc csokinkat, vagy vattacukrunkat.

Jut eszembe, vattacukor. Imádom a vattacukrot. Kisgyerekként a Dagály strandra jártunk anyuval. VÉLETLENÜL mindig a vattacukros közelében kerestünk helyet magunknak. Talán ezért ragaszkodtam felnőttként is ehhez a vattacukor témához oly nagyon. Pár napja a közeli parkban rendezvény volt, és ahogy Vinnyt sétáltattam, megcsapott a vattacukor illat. Enni akartam egyet. A szívem kívánta. Nem a gyomrom, nem az agyam. Csak a szívem. Azt az emléket, amit a vattacukor-evés idéz fel bennem. Rájöttem, nem kell hozzá a tárgy, hogy megkapjam ugyanazt a pozitív érzést, amit régebben. Megy ez anélkül is. Már rég kiértünk a parkból, de bennem még mindig ott volt az az illat. És még most is.

 

A nehéz időszakra, ha stressz érne

Nagyon boldog voltam, mikor (jó) pár év leállamvizsgáztam, ugyanis azt gondoltam – naívan – hogy soha többé nem jönnek vissza azok a bizonyos vizsgaidőszaki hónapok ami nekem a stressz maga. Nekem ezek mindig ilyenek voltak. Egy időben próbáltam nyugiteákat inni, de ezektől csak beálmosodtam, ami nem a legszerencsésebb opció mikor könyveket kellene benyalni. Egyedül a légzőtechnikák enyhítettek valamelyest, bár azok már inkább csak a helyszínen segítettek nem elájulni:)

Most ismét egy ilyen időszakba csöppentem – és bár nem tanulással kapcsolatos, legalább olyan hajtós. Még épp időben sikerült megkapnom a kis csomagomat, amiben azt hiszem a Rózsagyökér komplexnek örülök a legjobban. Ha beváltja a hozzá fűzött reményeimet, biztos hogy fogok tartani itthon egy dobozzal talomban. Mindenesetre a visszajelzések elég jók, én bizakodó vagyok.