A magyar egészségügy forgatagába bekerülni sosem egy élvezetes dolog. Inzulinrezisztensként, műtétre várva meg még kevésbé. Előtte – közben – utána kórházi életem és élményeim. Evés, ivás, altatás és egyebek.

Tavaly ilyenkor kórházban kötöttem ki. Bizony, ennyi idő kellett ahhoz, hogy nyíltan beszélni tudjak róla. És arról, miért is olyan baromira fontos a prevenció!

Az egész közel 10 évvel ezelőtt kezdődött, mikor is mellműtétre szántam rá magam. Tudom, itt nagyon megoszlik a tábor; van aki szerint ma ez már teljesen vállalható, míg mások mélységesen elítélik. Arról, hogy számomra mi volt a motiváció, most nem mesélnék, lényeg viszont, hogy mint mindenben, ebben is nagyon körültekintő voltam. Azt gondolom az egyik legjobb plasztikai sebész kezei közt gyógyulhattam.

Minden évben betartottam a rendszeres ellenőrzéseket, ám az utolsó évben ez mégis kimaradt. Majd’ egy újabb év telt el, mire ráeszméltem, hogy be kéne jelentkezni egy kontroll ultrahangra.

Mindez 2017 decemberében volt.

Magam sem számítottam arra, ami ezután következett. Tudjátok, mikor vizsgálnak….és hirtelen nagy lesz a csend. Monitort nagyítanak, újra átnézik az adott területet, és újra, és újra.

Ott, akkor, egy magánrendelő kezelőágyán azt az utasítást kaptam, hogy mielőbb keressem fel az orvosomat, de tényleg! Nagyjából elmagyarázták mi lehet a gond, de további vizsgálatokra lesz szükség. Úgy megijedtem – nem ok nélkül -, hogy kora este már az orvosom várójában ültem.

Megbeszéltük, műtét. Viszont épp jöttek az ünnepek, így tehermentesített életvitellel januárra kell csúsztassuk azt.

Egy hónapon át csak ezen járt az agyam. Nem edzhettem, de még egy 6-os ásványvizes csomagot is kétszer meggondoltam, hogy felemeljek-e.

KÓRHÁZI MELLÉKHATÁSOK

Eddig életemben háromszor altattak. Emlékeim a másodikról és a harmadikról van csak. És ez épp elég is.

A második kórházi altatásomnál úgy a huszas éveim elején jártam, és abszolút nem voltam beparázva.

Nem kellett diétáznom, és a rendszeres étkezés fogalmát is csak hírből hallottam. Így nem vágott földhöz, hogy már fél nappal a műtét előtt nem ehettem, és utána is csak baromira korlátozottan. Nem nagyon foglalkoztatott ez a téma, mert az ételre akkoriban úgy tekintettem, mint benzinre az autóknál. Tankolunk, ha már szinte elfogyott a kraft. De fölöslegesen nem vesztegetünk időt egy benzinkútnál sem.

Nyilván ez egy nagyon gáz hozzáállás volt még az én részemről is!

Mennyire furcsa, de annál a kórházi műtétnél az altatásból felébredve az első gondolatom az volt, hogy enni akarok. Még javában rázott a hideg az altató miatt, kocogtak a fogaim, a szememet sem tudtam nyitva tartani; de éreztem, hogy baromi éhes vagyok. Persze hagytak pihenni, kajáról pedig csak álmodozhattam.

Rém rosszul viseltem, és nem is a mellékhatásokat, hanem magát a tényt, hogy éhes vagyok, és nem adnak enni. Nem adhattak.

Hiába reggel műtöttek, már erősen délután volt, mire legalább pár korty vizet ihattam. Enni pedig este csak és kizárólag folyékonyat lehetett, amivel aztán baromira nem laktam jól.

Másnap, a reggeli 1 darab zsemle nekem maga volt a megváltás!

Mivel a sport terén sem kifejezetten voltam példamutató ezen éveim alatt – és ez leginkább annak volt köszönhető, hogy szinte minden szabad perceimet munkával töltöttem -, így nem viselt meg igazán a tény, hogy a mozgásban viszonylag korlátozva lettem pár hétre.

 

AZ A BIZONYOS MÁSIK OLDAL..

Ilyen fantasztikus élmények birtokában tök betojtam, mikor kiderült a 2018-as évindító kórházi műtétem.

Sok minden kavargott a fejemben.

De leginkább az foglalkoztatott, hogy ha szépen felépítek egy átlag 3-4 óránkénti étkezéses életvitelt, abból milyen érdekesség fog születni, ha ezt hirtelen megvonjuk?!

A gyógyszerezős dolgaimat is végig kellett gondolnom: nem szedek az inzulinrezisztenciámra gyógyszert, viszont a pajzsmirigy alulműködésemre igen. Erről időben tájékoztattam az orvosomat,  és természetesen műtét előtt pár órával eszembe sem jutott volna bevenni – miután inni sem szabad már! Mikor az aneszteziológiai lapot kitöltöttem, feltüntetésre került a napi egy szem Letrox.

Olyan szépen figyeltem mindenre, kivéve arra, hogy az anesztes visszajött a kérdőívvel, hogy szeretné látni a gyógyszert és az orvosi papírt róla. Egyik sem volt nálam. Nincs rá magyarázatom, hülye voltam. Nem is gondoltam bele, hogy kellene.

Nagy szerencsémre, tudtam a dózist, a pontos nevet, így elfogadták, de azért nagyon nem örültek ennek az opciónak, amit maximálisan megértek. Én meg mondjuk annak nem, ha ilyen miatt esetleg szabotálva lett volna a műtét.

—- > Szóval egy óriási tanulság tőlem:

bármit is szedtek, inkább vigyétek magatokkal, és az orvosi papírotokat is!

Ezt leszámítva szinte minden rendben ment. Majd egy órás csúszás következett, ami nem volt rám jó hatással. Így is feszült voltam (gondolom én az idegesség és még a kajahiány is); tovább kellett várnom a soromra. Aztán bevittek, elaltattak, kihoztak, felébredtem. /Jó, oké, igazából ez úgy történt, hogy a műtős segéd agyára mentem két perc alatt, mert végig pofáztam bent a műtőben, míg intravénásan be nem szúrták az altatót… XD/

De amúgy meglepően kellemes volt az ébredés: az előzőhöz képest nulla mellékhatás, mintha csak pihentem volna. És pár órára rá már ihattam is.

Ami viszont a legmeglepőbb volt, hogy megkérdezték este, kérek-e vacsorát.

Ha ezt előre tudom, hogy szilárd ételt is ehetnék, biztosan készülök IR-barát menüvel, de az előzőből kiindulva erről álmodni sem mertem. A “jobb rosszat enni, mint semmit nem enni” elv alapján a világ egyik legboldogabb betege voltam, mikor behozták a fehér rizst, a rántott húst és némi kovászos uborkát.

Másnap a reggelit ugyanúgy befaltam, mint a vacsorát, nem érdekelve, hogy milyen lisztes az a zsemle.

Viszont a legnagyobb meglepetésemre a cukros tea helyett lehetett kérni sima teát is (na ezért oltári jó, ha mindig van nálatok stevia pötty!). Utána pedig lassan megkaptam a zárójelentésem, és léphettem.

Otthon minden ment a (szinte) megszokott kerékvágásban. Annyi, hogy a főzést jó ideig elfelejthettem.

 

FELKÉSZÜLNI, VIGYÁZZ, KÉSZ, RAJT!

Onnantól, hogy megtudtam, pár hét múlva műtenek, próbáltam elképzelni, mégis melyik lenne jobb a szervezetemnek: előre telepakolom a raktárat, hogy ne éhezzen? Vagy épp, hogy csökkentsem a bevitelt, mondván a fokozatos jobb, mint ha hirtelen megvonás történne?

Orvosi utasításra, előző este 10-től már semmit nem ehettem. Inni pedig éjjel 3-ig lehetett /nyilván nem keltem fel fél 3-kor ezért, hogy még magamba toljak egy fél üveg ásványvizet/.

Végül úgy döntöttem, élem ugyanúgy az életem műtét előtt is, mint máskor. Kivéve, hogy a sportról már ekkor le voltam állítva. Ez így is nagy trauma volt, nem akartam még az étkezéssel is tovább kavarni.

 

A FELÉPÜLÉSI IDŐSZAK

Sajnálatos tény, olyan ember és páciens vagyok, akinek ha azt mondják, két hét, az nálam akkor két hét.

Így szörnyen rosszul viseltem, hogy nem úgy gyógyultam, mint kellett volna. Ezt már az első hetekben is láttuk az orvosommal, de végül közel egy hónapot rá kellett húzzak az előre megjósoltakra. Ma már tudom, ennek nagyrészt lelki okai voltak.

Minden külső körülmény mellett szörnyen éltem meg, hogy nem mozoghatok, és majd ha egyszer végre ismét lehet, akkor is csak fokozatosan terhelhetem a testem. Ráadásul az eddigi elért eredményeim is landoltak a kukába.

Végül hosszas hónapok teltek el az első futásig és akár csak a saját testsúlyommal való edzésekig. Nyárra viszont ismét minden tökéletes volt, sőt, már a boxot is bevezethettem az életembe.

De ekkor ismét óvatosságra intettek a tüneteim alapján.

Az előző évem jóformán azzal telt, hogy amint ismét éreztem magamban az erőt, és élveztem a sport adta küzdelmet, mindig vissza kellett vegyek. Nem volt könnyű elfogadni ezt, le kellett játsszam magamban, de megértettem. Első az egészség, így, vagy úgy.

Hosszú út volt nekem ez a 2018 ilyen szempontból, de végülis hova rohanok?

Innen szép nyerni!

 

ÉS, HOGY MIT CSINÁLNÉK MÁSKÉPP?

• Vinném az összes orvosi papíromat, és gyógyszereimet.
• Készítenék magamnak grammra kiszámolt ételeket. Ebédre, vacsorára, kisétkezésre. Kisétkezésre biztos, hogy vinnék szilárdat, de folyékonyat is.
• Ha napokra, netán hetekre kibérelném az egyik kórházi ágyat, bizony én rendelnék be IR-kompatibilis menüt; mert semmi gondom nem lenne, csak meg kéne ennem. Kiszámolják nekem a makrokat, és tuti, hogy csak olyan dolgok vannak benne, ami IR esetén jó, így ez egy baromi nagy segítség lenne.

 

Tudom, a kórházi “élmény” ritkán jó, de próbáljuk mindig azt nézni, hogy nem hotelben vagyunk!