Sokszor hallom vissza, hogy néha csökken egyesekben a motiváció. Hol az étkezésben, hol a mozgás terén. Ez nem feltétlenül baj, hiszen nem gépek vagyunk. Az a rossz, ha ezt nem tudjuk visszacsalogatni. Sok tippet lehetne adni, hogyan csináld, de nem biztos, hogy nálad is az válik be, ami nálam.
Bevallom, olykor-olykor bennem is lecsökken a motiváció. Étkezésben talán kevésbé, mozgásban egy picit jobban. Előbbiben azért nem, mert bár az IR-életmód előtt nem feltétlenül hipóztam, amióta hozzászoktattam a szervezetem a rendszeres szénhidrát bevitelhez, rögtön jelez, ha nem kapja meg. Az én rosszullétemet egy ilyen gyönyörű folyamatábrán tudnám szemléltetni:
iszonyatos fejfájás -> megvilágosodás, hogy ez hipó -> ingerlékenység -> sírás közeli állapot.
Mindez pár másodperc leforgása alatt. Szerencsére ilyen ritkán esik meg, de nekem már így is elég motiváció, hogy a diétám rendben legyen.
Mindemellett tudom, hogyan hat a sport az inzulinrezisztenciámra.
A mozgás örömmel tölt el
Visszagondolva az elmúlt fél évre, azon kaptam magam, hogy mikor erőmet vesztettem, újabb, és újabb dolgot találtam ki. Egy volt a lényeg: a motiváció, hogy mozogjak.
Amint először beköszöntött a jó idő, furcsa kényszert éreztem, hogy az edzőterem helyett a szabadba menjek edzeni. Ekkor jött az ötlet, futni fogok; mindannak ellenére, hogy több, mint 10 éve nem futottam a rossz bal térdem miatt. És ahogy jött a meleg áprilisban, úgy el is tűnt, én meg csak pislogtam, hiszen a motivációm, az akaratom és az elszántságom megvolt. Bár hideg volt, azért belevágtam, egyelőre a közel 0 fokban.
Az eredeti tervek szerint addig futok, míg nem kezd fájni a térdem. Ez azért ostobaság, mert néha futás nélkül is fáj (pl. kitörésnél, guggolásnál, és még számos más gyakorlatnál). Eddig jól elvoltam vele, mert köszönhetően az edzői instrukcióknak, mindig megtaláltuk azokat a láberősítő gyakorlatokat, amik nem bántották a térdecskémet, de most azt éreztem, meg tud állítani. Azt meg nem szeretem.
Tényleg csak egy jó cipő kell?
Lelkes amatőrként kezdtem a futásom azzal, amim volt. A 0 fokhoz még megvolt a megfelelő öltözékem (mondjuk), de ahogy jött a jobb idő, és lassan elértük a 25 fokot is, muszáj volt egy-két új cuccra beruházni. Ilyen volt többek között életem első sport napszemüvege is, ami nekem nagyon nagy szó! Az én fejemre illőt találni igazi küzdelem.
Egyre többet, gyorsabban és hosszabb távon….most már itt tartok. Elkapott a gépszíj. De ahogy azt vártam, egyik nap futás után a térdem elkezdett fájni. Nem csalódott voltam, hanem mérges. Bármennyire is nem kéne, hogy a futás legyen az én sportom, mégis ebben találtam most meg az örömöm. Nem akartam abbahagyni.
Itt jött el az a pont, hogy döntenem kellett: vagy feladom, és visszakullogok az edzőterembe, vagy……
Én az utóbbit választottam. A szeretett teremcipőmet lecseréltem egy igazi futócipőre.
A bőség zavara, avagy Hello, új vagyok a cipőpiacon!
A legelsővel sosincs könnyű dolga az embernek. Ha nem a megfelelőt válassza ki, akkor nagyon pórul járhat vele. Én meg szeretek megfontolt döntéseket hozni – le sem tagadhatnám, hogy mérleg vagyok.
Kezdtem az egészet egy sportcipő márkaboltban, ahol sajnos nem sok szakértelmet tudtak adni a cipőpróbálgatásomhoz. Így inkább elmentem egy számítógépes lábállás-diagnosztikára, ahol bemérik, hogyan futok. Ilyen több nagyobb futóboltban is van, és az egész procedúra csak pár percet vesz igénybe. Rögtön utána ki is elemezte egy szakértő a mozgásomat, és persze jött a nagy kérdés: “Nem szokott fájni a bal térdem vagy a bokám?”
A felvételnek köszönhetően láttam végre én is, milyen vagyok hátulról futás közben; és láttam a hibákat is. Átbeszéltük, elláttak pár preventív jó tanáccsal, és indulhatott az igazán izgalmas rész, a cipőmustra. Neutrális cipőket kaptam, mivel a jobb lábamnak semmi baja. Így viszont a bal cipőbe a későbbiekben kerülni fog egy plusz betét.
Úgy 10-12 db cipőt próbáltam, amiben futkároztam is, és közben szakértő szemek figyelték a mozgásomat. Egyelőre én még nem érzem, hogy milyen egy cipő pár méter futás alatt, csak annyit, hogy kényelmes/nagy/kemény/könnyű, így mindenképpen jól jött a segítség. Mindenféle márkát kipróbálhattam; a fő szempont az volt, hogy mennyire kényelmes, és mennyire billen ki benne a bokám. Nagy előny, hogy előzőleg már futottam a nem éppen aszfaltra tervezett teremcipőmben, így tudtam, hogy olyat keresek, ami mindenhol rásimul a lábamra, és pont annyira nehéz maga a cipő, ami nekem kényelmes futás közben.
Így jutottunk el az utolsó 3-ig: egy csodás mentazöld Nike és két Asics (egy kék és egy rózsaszín) maradt. Próbálgattam őket vegyesen is, hol egyik lábon, aztán a másikon, összehasonlítva, mindenhogyan.
A Futásról Nőknek blog oldalán olvastam egy kis gondolatot, ami most nagyon idevág:
“Sokszor estem szerelembe egy cipő színe, fazonja miatt – nő vagyok, kocsit, cipőt külsőre és kényelemre választok”
Ebben egyetértünk 🙂
A Nike színébe beleszerettem, de túl könnyű volt a másik kettőhöz képest, így kizártam. Utolsó döntésként győzött a csajos oldalam, mert szinte minimális különbség volt a két Asics modell között; és a rózsaszín lett a befutó.
Szeretem az inzulinrezisztenciámat!
Megvan a legelső profi cipőm! Ez az érzés pont olyan, mint mikor gyerekként csomagoltuk ki az ajándékokat a karácsonyfa alatt. Vásárlás után otthon természetesen még vagy 20X felpróbáltam, ugráltam benne, lépegettem, futottam, teszteltem szinte mindenhogyan. Alig vártam, hogy élesben is bevethessem.
Vásárláskor felkészítettek rá, hogy ha az első időkben elkezd húzódni a sípcsontomnál, az ilyenkor normális, illetve kb. két hétig ne fussak az új cipőben túl sokat (napi max. km 4-5 km).
A másnap reggel csodás volt: elindultam egy igazi futócipőben, és mégsem volt szokatlan az érzés. Jól választottam. Ezt akartam. Imádom!
Élvezem a jó időt, élvezem az inzulinrezisztenciát! Kell a motiváció, hisz enélkül sose jutottam volna el ide! <3
